Sziasztok!:) 
Ez egy "nem-tudom-milyen-hosszú"-fanfiction lesz, melynek egyik főszereplője Tom Hiddleston. Mellette kettő, általam nagyon kedvelt és imádott színész, Kit Harington és Nikolaj Coster-Waldau szerepel a történetben, valamint még néhány általam kitalált alak, akiket szintén imádott színészekként képzeltem el, de őnáluk csak a külsőségek egyeznek.

A karaktereim neve nem egyezik a színészekével, vagy az általuk alakított szerepekkel, csak halvány hasonlóság lehet közöttük.Szerintem felismerhetőek.:) 

Egy kis segítség: 
Lisa Pricen- Emilia Clarke
Jaimie Pricen- Nikolaj Coster-Waldau
Will Hideton- Tom Hiddleston
Lívia Cougbhurg- Jennifer Lawrence
Kayden Harington- Kit Harington
Erin Lanche- Lea Michele

 

Jó szórakozást és kellemes olvasást!:)

Sophie

 

Eltűnő múlt, felcsillanó jövő

Vastag, lomhán kúszó esőfelhők borultak a megrendíthetetlen New Yorkra, agyonnyomva a várost. A párás közegben alig kapok levegőt, főleg, hogy kis híján rohamvást megyek az üzlet elé. Emberek löknek félre, míg némelyik kikerül, autók dudálnak mellettem és a többsávos úton az járművek fele az a tipikus new york-i sárga taxi.

Mindig vonzott a sosem alvó város nyüzsgése, a pezsgése, a színes emberek, a hatalmasság és egy új, jobb élet lehetősége. Úgy gondoltam, itt mindent megkaphatnék, de ez nem egészen így volt, mikor idejöttem.

Elérem az üzletet, ahova ennyire siettem, félve, hogy elkések, de még csak én vagyok, így megállok előtte. Figyelem a kedd délelőtti mozgalmat. Mint egy hangyaboly. Szépen lassan bekússza magát a gondolata fejembe, ami miatt idejöttem. Kislányként mindig imádtam ezt a várost, és mikor kitűnően érettségiztem a legjobb barátnőmmel, akkor egyhónapos new york-i utazást kértünk mind a ketten és meg is kaptuk. Izgatottan vágtunk neki az életnek. Hihetetlenül élveztük miden percét, színházba jártunk, ismerkedtünk és a tervünk az volt, hogy szülői beleegyezéssel felvételizünk a Columbiára. A jelentkezést is beadtuk és minden olyan csodás volt, hogy alig akartam elhinni. De az a cseszett sors közbeszólt. Mikor már két hete voltunk itt, Sophie leugrott a sarki boltba, de onnan nem jött vissza. Elütötte egy taxi. Ekkor indultam el lefele a lejtőn, minden összetört bennem. Sophie volt a legjobb barátnőm már általános iskolában, első osztálytól kezdve. Megingathatatlan volt a barátságunk és egy hülye new york-i taxi megölte. Az akkori énem, a jó, okos, szófogadó, engedelmes lány, aki a szülei szeme fénye volt, a bátya idegesítője és védelmezettje is, összetört és meghalt bennem. A lehető legrosszabb történt. Bezárkóztam és inni kezdtem. Az elején még csak otthon, egyedül. Este ittam és reggel is ittam, alkoholt fogyasztottam alkohollal. Pusztítani kezdtem a testem, az agyam. Nem vettem fel a telefont, nem nyitottam ajtót, mocskot teremtettem magam köré. Az alkohol bódító ködén keresztül elviselhetőbb volt a fájdalom, amit a barátnőm elvesztése okozott. Aztán egy este kimozdultam. Elég józannak éreztem magam ahhoz, hogy elmenjek egyet szórakozni. Arra gondoltam, hogy Sophie is ezt akarná, hogy bulizzak és igyak helyette is, míg ő figyel rám odafentről. Annyira leittam magam aznap éjjel, hogy elájultam. Valami férfi ágyában ébredtem reggel és annyi derengett, hogy eléggé élveztük az éjszakát. Attól kezdve minden éjjel más szórakozóhelyen töltöttem az estéket, más –más pasik ágyában ébredve reggel, akiknek a nevére nem is emlékeztem és köszönés nélkül, meg se várva az ébredését, leléptem. Úgy szórtam a szüleimtől kapott pénzt, mintha otthon fénymásolnám magamnak. A jelentkezést egy bunkó, obszcén szavakkal dúsan megírt levélben le is mondtam. Azokban a napokban, hetekben nem is kerültem ki az alkohol mámorából, s a lilás-szürke füstfelhő már természetesnek hatott. Nem voltam önmagam.
Aztán egy nap kinyílt a lakásom ajtaja és a bátyám, Jaimie állt ott. Rám nézett és kis híján elsírta magát. Azt mondta, érezte, hogy ide kell jönnie, tudta, hogy baj van. Egy szó nélkül felkeltem a mocskomból és a karjaiba vetettem magam. Már egy hét is eltelt azóta, hogy haza kellett volna mennem, így otthon aggódni kezdtek, ezért jött ide. Jaimie javasolta, hogy hívjam fel anyáékat, hogy jól vagyok, élek és hazamennék. Miután a sírógörcsből és a káoszomból kiszabadulva elengedtem a bátyám kezét, telefonáltam. Kértem még pénzt, hogy hazamehessek végre és otthagyjam magam mögött az utóbbi idő nyomorát és bánatát, de nem bíztak bennem, miután elmondtam a történteket. Nem akartak pénzt küldeni, féltek, hogy ugyanúgy folytatni fogom a züllést. Jaimie-t is megkérték, hogy ne segítsen, de ezt megtagadta: azt mondta, hogy ottmarad velem, segít nekem munkát keresni, talpra állni és elég pénzt keresni, hogy együtt hazamenjünk. Ha ő nincsen, már rég alkoholmérgezésben meghaltam volna. Jaimie kijózanított, felébresztett a piamámorból, kiszedett a mocskomból és segített rendbe hozni az életem. Találtunk munkát, egy ruhaboltban lettem kisegítő eladó, Jaimie pedig végre ügyvédként kezdett el dolgozni. Építeni kezdtem a testem, az elmém és a szívem letarolt falait, amiket Sophie elvesztése és az utána követező mélyzuhanás elpusztított. Mire eltelt egy év, addigra minden visszaállt a rendes kerékvágásba és egyikőnk sem akart hazamenni.  Beilleszkedtünk, barátokat szereztünk. Három évre rá Jaimie elköltözött a barátnőjéhez, ami igencsak komolynak számított és én sem keveredtem egyéjszakás kalandokba. Próbáltam elfelejteni és a múltban hagyni a történteket. Megismertem Livie-t, a legjobb barátnőmet, aki odaköltözött, de pár év múlva Queens-be ment Willhez, a barátjához, akivel miattam jöttek össze –hát hogyne! De azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy a hosszú utam ide vezet, ahol most vagyok –nemcsak majdnem-boldog, sikeres üzletvezető lettem, hanem szerelmes is. Mégpedig olyanba, akibe nagyon nem kellene szerelmesnek lennem.

Hirtelen feltűnik gondolataim ködében és az embertömegben Will szőkésbarna, bongyor hajjal borított feje és a
legaranyosabb mosolyával közeledik felém.

-          Szia, Lis. Ne haragudj, hogy elkéstem- mondja, ahogy lehajol hozzám és ad két puszit az arcomra. Borostája lágyan csiklandozza egy pillanatra a bőrömet.

-          Szia. Semmi gond, nem jöttél későn. Épp ideértem én is – lódítok. Volt időm végiggondolni varázslatos múltamat, míg ideért, de nem zavar.

-          Tényleg sajnálom. Sosem fogok hozzászokni a dugóhoz –morgolódik egy kicsit és én csak nevetek.

-          Dehogynem, előbb-utóbb menni fog, nyugi!

-          Ezért nem akartam annak idején New Yorkba jönni. De aztán muszáj volt. De mindegy is, mehetünk?

Elkövettem a legeslegnagyobb hibát, amit a „zűrös hetek” óta elkövethettem és el is követtem, de nem önszántamból: beleszerettem a legjobb barátnőm vőlegényébe. Will alig három hónapja kérte meg Lív kezét és akkor még nem volt gond. Boldog voltam az ő boldogságuk miatt. Csak mikor Lív-et megkérték, hogy ügyvédként képviselje egy külföldi bűncselekmény áldozatát ingázni kezdett Kanada és New York között, amit nem sokáig bírt. Willel javasoltuk neki, hogy maradjon Kanadában, mi mindent elrendezünk, de neki ez nem fog tovább menni, főleg, hogy ez egy igen kemény ügy, és hetekig is eltarthat. Végül elfogadta a helyzetet és elment, mi pedig elkezdtük az előkészületeket. Na, it kezdődött minden problémám. Willel együtt intéztünk a ruháktól kezdve a helyen át a tortáig és a próbavacsoráig mindent. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy vártam, hogy láthassam Willt, hogy újra együtt csináljunk valamit. Mikor aztán ő volt az első gondolatom reggel és az utolsó este, teljesen belegabalyodtam a szerelembe. Mintha az első lett volna, még tiniként. Lívie-ről teljesen megfeledkeztem, mikor egyik nap sikítozva hívott fel, hogy mért nem kerestem, és hogy megvette a menyasszonyi ruháját. A csalódottság úgy csapott le rám az elkeseredettséggel együtt, mint egy nyári zivatar. Rosszul lettem és ezt csak Will tudta enyhíteni. Lív közölte velünk, hogy körülbelül két hét múlva már jöhet is haza, úgyhogy siessünk a szervezkedéssel. Akkor jöttem rá, hogy nem akarom, hogy Lív hazajöjjön, hogy vége legyen a Willel kettesben eltöltött, lehetetlen napoknak. Nem gondoltam volna, hogy ez a pár hét ennyire megkeverheti és szerelembe kergetheti az embert.

-          Na, ettől az egytől féltem, hogy ezt meg kell tennünk. Ez olyan tipikus csajos dolog lenne, de most mégis itt vagyunk. Köszönöm, hogy segítesz, tényleg –mondja, ahogy belépünk az üzletbe, ami előtt vártam rá. Ott aztán minden van, ami nászajándék lehet; a mintás papírzsepitől elkezdve a plazma tévéig a franciaágyakon keresztül a sátrakig. Minden.

-          Jaj, nincs mit, bármikor szívesen segítek –mosolygok Willre, aki ugyanolyan édesen mosolyog vissza rám. A szívem eszeveszett dobogásba kezd, mint egy száguldó vonat, míg a gyomromban, minimum ezer lepke őrjöng. Mint egy tini lány.

-          Köszöntjük Önöket Clarie Nászajándékboltjában!

A bejegyzés trackback címe:

https://littlesophie.blog.hu/api/trackback/id/tr806300293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása